Angyal Ádám

(Vezetéstudomány, XXXIII. évf. 2002. 5. szám)

Mostanában egyre többet beszélnek az erkölcsök állapotáról. Leginkább a közélet került a közfigyelem homlokterébe. A szerző vizsgálódásaiban arra keres választ, milyen is az a tiszta közélet, amely követhető lenne akár az üzleti vagy a magánéletben.

A fejlett demokráciák működésének egyik jellemzője a tiszta közélet. Anélkül, hogy elmélyednénk ennek fontosságában és hasznosságában, érdemes áttekinte­ni, hogy mit is lehet érteni a tiszta közélet alatt. Meg­határozásában a tiszta közélet a politikai, kormányzati, igazgatási intézmények és személyek olyan magatar­tása (szokásai, eljárásai), melyek egyaránt megfelel­nek a jogi követelményeknek és az erkölcsi normák­nak¹.

Összeállításunk nemcsak elméleti megközelítésű. Igyekszünk bemutatni néhányat azokból a visszássá­gokból, amelyek okán nem lehet a hazai közéletet hó­fehérnek tekinteni.

A tanulmány végén arra is utalni fogunk, hogy mi­lyen lehetőségeket látunk a közéleti tisztaság javí­tására.

1 A jogi követelmények és erkölcsi normák közti különb­séget a közszereplők gyakran elmossák. A példa kedvéért bemutatjuk a kétféle közelítés eltérését. Az ígéret pl. jogilag gyengén és körülményesen értelmezhető, erköl­csileg viszont teljes értékű kötelezettség vállalás. Ha a politikusok választási ígéreteire gondolunk, akkor kitű­nik, hogy azok többnyire propaganda célúak, jogi érte­lemben nem tekintik elkötelezettségnek, (azaz nem kell azokat betartani), bár erkölcsileg ezek is kötelezettségek (lennének).

Ebben a tanulmányban többnyire a közelmúltból vett példákat sorolunk fel mondanivalónk alátámasztására. Ezeket kisebb betűvel szedtük jelezvén, hogy illuszt­ratív szerepük van. Ilyenek a közpénzek pazarlása, közéleti szereplők meggazdagodása és/vagy letartóz­tatása, megválaszolatlan kérdések a sajtóban, a hata­lom előnyeinek privilegizálása, idegborzoló közbotrá­nyok, eredménytelen parlamenti vizsgálódások, ha­zugságon kapott közszereplők, pályáztatás nélküli középület- és autópálya-építés, osztogatott és tovább­adott ingatlanok, privatizációs visszaélések, pénzin­tézeti csődbotrányok – mindezek a közélet tisztaságán ejtett foltok.

Brit példa a tiszta közéletről

A közélet tisztasága a demokráciák jelentős problé­mája. Az erkölcsi követelmények szigorúságáról köz­ismert Nagy-Britanniában a közéleti tisztaságot első­sorban az átláthatósággal, azaz az események minden érintett számára való követhetőségével azonosítják. Szívesen idézik a Cardosonak tulajdonított mondást, mely szerint a „napfény a legjobb fertőtlenítő”, azaz a világosság, láthatóság a leghatékonyabb módszer a közélet fertőzései ellen².

1995-ben Nagy-Britannia miniszterelnöke egy elő­terjesztést nyújtott be a parlamentnek. Az összeállítást a Közéleti Normák Bizottsága készítette (mert ott ilyen is van). A közel száz oldalas jelentés magatartási, etikai normákat fogalmazott meg a közéleti szereplők számára. A jelentés nyomán később kidolgozták a mi­niszterelnök és a miniszterek magatartására vonatkozó elvárásokat. Ezek olyan erővel bírnak, hogy az érin­tetteket el lehet mozdítani állásukból, ha a leírtakat megszegik.
A jelentés – többek közt – megfogalmazza a köz­életi szereplőkre vonatkozó alapelveket (The Seven Principles of Public Life). Ezek a következők³

2 Az Európái Parlament több bizottságában és előterjesz­tésében foglalkozott a közéleti tisztasággal. így pl. az egyik leginkább korrupció veszélyes terület, a politikai pártok finanszírozása ügyében is készült előterjesztés és javaslat, amely itthon is követhető lehetne.

3 A fordítás a szerző munkája, amelyben a dőlt szedés a magyar szóhasználatnak megfelelő változatot jelenti

1. Önzetlenség: Köztisztséget betöltők döntéseiket kizárólag a közérdek alapján hozhatják. Sem ma­guk, sem családjuk, sem barátaik (kapcsolataik) pénzügyi vagy egyéb anyagi előnyeit nem szolgál­hatják.
2. Tisztesség: (sérthetetlenség): Köztisztséget betöl­tők semmilyen kívülálló személy vagy szervezet pénzügyi vagy egyéb kötelezettségei (befolyása) alá nem kerülhetnek, akik hivatali kötelességük tel­jesítésében befolyásolhatják őket.
3. Objektivitás: Köztisztséget betöltők közpénzek felhasználása, így nyilvános megbízások kiírása­kor, szerződések elbírálásakor vagy egyének díja­zásának és javadalmazásának ajánlásakor, a kivá­lasztás során az érdemek (teljesítmények) alapján kell, hogy eljárjanak.
4. Felelősség: Köztisztséget betöltők felelősek dönté­seikért és tetteikért a nyilvánosság előtt és bármi­lyen alapossággal is vizsgálják őket, ennek alá kell, hogy rendeljék magukat és hivatalukat (beosztá­sukat).
5. Nyitottság (átláthatóság): Köztisztséget betöltők­nek döntéseiket és cselekedeteiket illetően a lehető legnagyobb mértékben nyitottaknak kell lenniük. Meg kell indokolniuk döntéseiket, és információkat csak akkor tarthatnak vissza, ha a szélesebb közér­dek ezt igényli.
6. Becsületesség: Köztisztséget betöltő személy kö­teles nyilatkozni minden olyan magánérdekéről, amely kapcsolatban áll szolgálati kötelmeivel, és lépéseket kell tennie azért, hogy feloldja a kelet­kező ütközéseket úgy, hogy a közérdeket védjék.
7. Személyes szerepvállalás (vezetés): Köztisztséget betöltőknek kezdeményezniük és támogatniuk kell ezen elvek érvényesülését személyes szerepvállalá­sukkal és példamutatásukkal.⁴

4 Az angolban a köztisztséget betöltő (holder of public of­fice) kifejezés többet jelent, mint a magyar köztiszt­viselő. Szélesebb értelmű, a közéleti szereplőket is érteni lehet alatta, Erkölcsi értelemben a pártok, társadalmi szervek, egyházak nevében megnyilvánuló személyeket is a sajtó gyakran „public officer”-nek titulálja.

A közéleti tisztaság értékelése

A közélet általános megítélése rendkívül sokféle le­het. Mindenekelőtt ide tartozik a társadalom teljesítő képessége, teljesítményeinek értékelése. Közismert az a vélekedés, hogy eredményes, fejlődő társadalom ön­magában legitimálja azokat a módszereket, amellyel a sikereket elérték. Ez a felfogás „a cél (pontosabban: az eredmények) szentesíti az eszközt” morálfilozófiailag erősen vitatható álláspontjára épül.

A kormányzati gyakorlatban a közéleti tisztaságot fe­szegető kérdésekre gyakran nincs kielégítő válasz. A propaganda ugyanakkor felsorolja az eredményeket, sikerekről számol be, és ezzel mintegy azt sugallja, hogy „módszereink nem lehetnek kérdésesek, hiszen sikerre vezettek”. Erkölcstelen, sőt hazug sikerpropa­gandával vádolta ellenzéke a rendszerváltás óta vala­mennyi kormányt.

Magyarország az elmúlt öt évben a korrupciós indexek alapján a harmincadik körüli helyezést foglalja el. Figyelembe véve, hogy ez idő alatt a megfigyelt és elemzett országok száma közel kétszeresére nőtt, a magyar helyezés relatíve egyre jobbnak tűnik. Figye­lemre méltó, hogy a legjobb helyeket évek óta a skan­dináv országok kapják. Laza korreláció figyelhető meg az országok általános fejlettségi mutatói és a kor­rupciós indexek között.

A közélet állapotát, annak megítélését öt alapvető tényező mentén vizsgáljuk. Ezek egyben azt is mutat­ják, hogy általában milyen szempontok szerint szokták megítélni egy társadalom, ország, rezsim, de akár ki­sebb kollektíva, pl. párt vagy intézmény közéletét.

A közélet állapotát befolyásoló tényezők a követke­zők:

• A racionalitás, a jogszerűség és az erkölcsösség összhangja.
• Átláthatóság, nyilvánosság képesség.
• Tisztesség, fair play.
• Felelősségvállalás.
• Intézményesülés.

Vizsgáljuk meg ezeket a szempontokat részleteseb­ben.

Az erkölcs, a törvény és az ésszerűség

Az első szempont a racionalitás (hatékonyság), a jogszerűség és az etikus viselkedés összhangja. A köz­élettel foglalkozók hajlamosak arra, hogy a jogszerűen működő rendszereket tisztának (erkölcsösnek) tekint­sék. Ebből az is következik, hogy a közélet tisztaságát döntően jogalkotási és jogalkalmazási kihívásnak te­kintik. A közvélekedésben azonban a racionalitás és az erkölcsösség is meghatározó.

Hiába tekinthető pl. jogilag támadhatatlannak a köz­pénzek nyílt pályázatok nélküli elköltése, mert van rá törvényes (kis)kapu. Ez lehet akár racionális is (bár ez is kétséges), de mindenképp etikátlan. Hasonló módon hiába jogszerű egy tűzijáték megszervezése sokszáz milliós költségkerettel, az valószínű irracionálisán pa­zarló a közvélekedés szerint. Hiába jelentette ki a To- csik-féle szerződésről az akkori felelős politika, hogy „szokatlan, ámde jogszerű”, a közvélekedésben a rendkívül magas sikerdíj elérése súlyos erkölcsi aggá­lyokat vetett fel.

A közéleti szereplőknek nemcsak arra kell választ adniuk, hogy jogkövetőek-e, hanem a racionalitás és az erkölcs normáinak is alá kell, hogy vessék magukat.

Antall Józsefnek többször szemére vetették, hogy veje lett a külügyminiszter. A Hom-kormányt ellenzéke gú­nyosan úgy nevezte, hogy a „volt pártközpont külügyi osztályának baráti köre” – utalva ezzel a barátinak te­kintett kapcsolati hálóra. Nem lehetett volna olyan helyzet, hogy egy miniszterelnöki családtag vállalko­zása egy döntően állami tulajdonú nagyvállalat má­sokat kiszorító beszállítója lehessen. A közvélemény nem hiszi, hogy a papa, függetlenül fia helyzetétől ké­pes lett volna a másokat kiszorító magatartásra. A pártelnök-miniszter menye nem lehet igazgatósági-tag jelölt egy állami cégnél. A miniszter nem támogathatja erkölcsileg sem az állami vagyon megvásárlásában, és nem tüntetheti ki saját testvérét, még akkor sem, ha éppenséggel meg is érdemelné.

A morális mérce szerint sem a közszolgálati szereplők, sem családi és baráti körük nem húzhat hasznot a pozícióból. Ezt úgy lehet kizárni, ha a közszereplők és köreik nem is lépnek semmiféle üzleti kapcsolatba állami érdekeltségű cégekkel vagy forrásokkal. A közszereplők és kapcsolataik nem enged­hetnek meg sok mindent maguknak, amit az üzleti élet más szereplői megtehetnek.⁹

Érdemes szólni a racionalitásról, ami a közélet tisz­tasága tekintetében döntően takarékosságot jelent. A közpénzek takarékos felhasználását szolgáló intézmé­nyek, mint pl. a költségvetések, a közbeszerzési eljárá­sok, a pályázatok megkísérlik a takarékosságot is szol­gálni. A tapasztalatok szerint azonban sok a kiskapu, a kibúvó, amelyek lehetővé teszik a pazarlást. Ilyenek pl. a pályázatok kiírásában rejlő célzatosságok, az elbí­rálási folyamatok részrehajlósága, a költségvetési kor­látok puhasága stb. Ezek hátterében többnyire nyílt vagy rejtett korrupció húzódik meg.

9 Egyes globális cégek ezt magukra is értelmezik. A Gene­ral Electric, a világlisták N°. 1 vállalata pl. etikai kó­dexében azt írja elő minden alkalmazottjának, hogy ha valamilyen értékpapírról többet tudnak, mint ami a nyil­vánosság előtt is ismert lehet, akkor azzal ne keresked­jenek. Magyar észjárásunk szerint ez hülyeség, hiszen az extraprofit forrás éppen a többlet információ lehet. A GE (amelyik igen sok tekintetben jelentősebb entitás, mint a Magyar Köztársaság) azonban nem „magyarul” gondol­kodik, amikor alkalmazottai számára a bennfentesség minden megnyilvánulását tiltja. A GE alkalmazottait olyan értékesnek tekinti, mint a közszereplőket.

Az irracionális lépések okaként előfordulhat azonban politikai akarnokság is. Az önkormányzatoktól az Antall- és a Horn-kormány idején törvénytelenül meg­tagadott járandóságokra nincs reális indok. A szemé­lyes kárpótlások (beleértve a kárpótlási jegyek bevált- hatóságát) elhúzódása a labilis politikai szándékot tük­rözik (amelyik pénzhiányba burkolja magát). A leégett Budapesti Sportcsarnok rekonstrukciója ezért is fog sokszor többe kerülni (remélhetőleg színvonalasabb is lesz), mint az orosz államadósság fedezte szerényebb változat.

A korrupció elleni jogi fellépés azért nehézkes, mert maga a tevékenység jogkerülő. Ha egy közbe­szerzési pályázat nem úgy korrupt, hogy a nyertestől az elbíráló valamilyen közvetlen ellenszolgáltatást kap, akkor a megvesztegetés aligha bizonyítható. A gyakorlatban azonban – bár a visszafizetés sem ritka – ezen kívül is van számtalan megvesztegetésnek is beillő megoldás. A legszemtelenebb pl. az, ha a pályá­zatban eleve olyan szolgáltatásokat, árucikkeket kap­csolnak a kiíráshoz (pl. személyautókat, tanulmány- utakat stb.), amelyeknek semmi közük a megvaló­sítandó célhoz, de a kiíró így hozzájuthat ezekhez. Ép­pen ezen okok miatt a közbeszerzési és más, köz­pénzekkel foglalkozó eljárásokban nem elegendő a jogszerűséget és a formalitásokat elemezni.¹⁰ Jelenleg a Közbeszerzési Tanácsnak igen korlátozott a lehető­sége annak eldöntésében, hogy három (összebeszélő, másokat kiszorító) pályázó közül megítélje, melyik ajánlata számít hamisnak.

A korrupciós ügyek jelentős része a verseny korlá­tozásának (vagyis mások kiszorításának) terméke. A kezelési módszer éppen ezért ki kell, hogy terjedjen a verseny tisztaságának, nyíltságának értékelésére. A tit­kolt vagy korlátozott versengés mögött nagy valószí­nűséggel megvesztegetés húzódik. Az igazságszolgáltatás nem tudja a „bizonyítékok hiányát” a korrupciós ügyekben kezelni. A közvélekedés azonban a hata­lomban lévők jelentős gazdagodását akkor is korrup­ciós ügynek tekinti, ha nincsenek jogilag elfogadható bizonyítékok a vagyon tisztességtelen eredetére.

A korrupció a magyar társadalomban a közvéle­kedés szerint a legjobban elterjedt, meghonosodott er­kölcstelen jelenség. A legnagyobb visszhangot nem az üzleti életben elharapózott vesztegetések kapják – no­ha ez is immorális. A közvélemény a politika és a gaz­daság korrupcióval megágyazott összefonódását tartja a legveszedelmesebbnek. Ennek egyes jelenségei szin­te „intézményesültek”.

10 A sajtó nyilvánosságra hozott egy olyan korrupciós vá­dat, amely az egyébként a „hazai vállalkozók lehető­ségeinek megteremtése” érdekében nyílt pályázaton kívül, meghívásos alapon történt „versenyeztetés” termé­ke. Egy 16 millió forintos ügylet megnyeréséért a vál­lalkozók 8 millió forint kenőpénzt adtak. Ebből kétféle következtetés is adódik. Egyrészt gyanús lehet, hogy az egész építés ilyen tartalékokkal bonyolódik, azaz a ráfor­dítás felét akár el is lehet lopni. Másrészt az is felme­rülhet, hogy a milyen trehány munkát végezhetnek, ha „meg lehet takarítani” a vállalási ár felét a kivitelezésen. Ez úgy szokott történni, hogy nem építik be a szükséges anyagokat és kihagynak munkafázisokat.

A politikai és gazdasági korrupció összefonódásának három területét említjük. Az első a privatizáció több szakasza, amikor a politikai érdemek „jutalma” a privatizációs tortából való nagy és olcsó szelet kihasí­tása volt. A második az állami finanszírozású meg­rendelések pályázaton kívüli vagy álpályázatokon való odaítélése, amelyre az elmúlt évtizedben minden év­ben volt példa. Ezekben fedőszervként gyakran állami forrásokat kezelő intézmények, alapok, és cégek ját­szottak szerepet (TB, MFB, kulturális- és munkaügyi alapok, állami tulajdonú vállalatok). Ide sorolhatók végül a politikai elit tagjainak érdekeltségi körébe tar­tozó vállalkozások (néha önkormányzatok) racionali­tással és esélyegyenlőséggel nem vádolható, indokol­hatatlan előnyszerzései.

Átláthatóság

A közéleti tisztaság második fontos eleme az átlát­hatóság, a nyilvánosság(képesség) és a közérdeket érintő eseményekhez kötődő tájékoztatás korrektsége. A közéleti eseményeknek, különösen, ha azoknak pénzügyi vagy személyi vonzatai vannak, mindenki számára követhetőnek kell lenni.

A 4-500 milliárd forintot elérő állami bankkonszo­lidációs kötvények kibocsátása (és ezzel befagyott hi­telek leírása), és kiosztása a közvélemény elől rejtve történt. Ma is csak a kerengő szóbeszéd emlegeti, hogy melyik újgazdag nagyiparos vagyona hátterében lapul visszafizetetlen, „konszolidált” hitel. A Földmű­velésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium által az utóbbi három évben kezelt források felhasználásának átláthatatlanságai (a titkosan megvalósított, közvetett átutalások) vezettek a feljelentések, letartóztatások sorozataihoz. Azok a döntések, amelyek során a stra­tégiailag jelentős vállalatok körét, ezzel privatizá­ciójuk kereteit meghatározták mindig a színfalak mögött zajlottak. A közvélekedés szerint ez a táncjáték adott lehetőséget arra, hogy a döntéshozók saját érde­keik szerint, formailag legitim módon zárolják vagy átadják egyes állami vagyonokat az arra „érdemesek­nek”.

Utólag többnyire megállapíthatatlan, hogy hány milliárd folyt el olyan ügyekre, melyeknek sok köze nem lehetett az egyes közintézmények szigorúan értel­mezett céljaihoz. A vizsgálatok ez esetben is csak a jogsértéseket fedik fel, a „szabályos” pazarlást aligha.

A nyilvánosság önmagában is a közvéleményt bor­zoló, piszkos esemény gátja szokott lenni. Ha ugyanis a közszereplőknek komolyan szembe kell nézniük az­zal az eséllyel, hogy tetteiket a nyilvánosság megis­meri, akkor a legelvetemültebbek kivételével ez egy­ben féket is jelent. A szélsőségektől eltekintve a nyil­vánosság részben visszatartó erő, részben visszajelzés arról, hogy miképp vélekednek az emberek valamely közügyről (nem említve a nyilvánosság közhangulatot befolyásoló szerepét).

A sajtószabadság a liberális eszmék sarokpontja, ezért a konzervatív erők mindig is támadták. Más oldalról a sajtó elmúlt évtizedét vizsgálva alaptalan megbélyeg­zések, gyanúsítások sorát tapasztalhatjuk. A botrány­keltésnek szinte minden vezető politikus áldozatul esett (Antall-család, Boros-vállalkozások, Horn-villa, Orbán-bánya stb.) Vannak azonban olyan megnyilvá­nulások is, amelyek a nyilvánosságot alapvetően pro­paganda és nem tájékoztatási eszköznek tekintik. Egy kormánypárti vezető pl. a parlamenti munkát zajos és felszíni vitának nevezte, szemben a „polgárok gond­jaival”. Ez a beállítás a gondos kormány és az okvetetlenkedő ellenzék képzetét sugallja, amit a minisz­terelnök is megerősített, amikor a „jól elvagyunk el­lenzék nélkül is” aranyköpés elhagyta a száját.

Ezzel összefüggésben érdemes megemlíteni azt a sikerpropagandát, amit a hazai kormányok az utóbbi évtizedben magukról folytatnak. A problémák kicsi­nyítése, az eredmények felnagyítása, a rosszul elsült dolgok győzelemként való beállítása arra alkalmas, hogy a közvéleményt megtévessze.

A sikerpropaganda egy ismert példája volt a hazai energetikai szektor termelő egységeinek gyors és je­lentős bevételt biztosító eladása. Mint utólag kiderült, az ár mellett az egyéb értékesítési feltételek nem vol­tak kedvezőek (garantálták a nyereség szintjét). Ha­sonlóképp sikernek állították be a Budapest Bank pri­vatizációját, amelyről kiderült, hogy a bevételek egyenlők a nem sokkal korábban, a banknak juttatott állami támogatás mértékével. A Lehel-gyár diadallal meghirdetett eladása kapcsán később kiderült, hogy az állam által magára vállalt környezeti károk elhárítása többe került, mint a privatizációs bevétel. Az utóbbi időben sikeresnek hirdették a magyar termőföldek külföldiek részére történő elidegenítéséről szóló EU- csatlakozási megállapodást. A kiinduló politikai törek­vés tarthatatlan volt (eladási tilalom), el kellett fogadni valamilyen korlátozott eladhatóságot. Adott esetben akár jó kompromisszumról is beszélhetnénk. Ezt azon­ban sikerként, büszkén emlegetni csalárd fogás.

.

Ha a közvélemény azzal találkozik, hogy ilyen „si­kerrel” hülyítik, akkor nem a bizalma nő a közsze­replők iránt, hanem a bizalmatlansága. A nyilvánosság a közmegítélés igen jó befolyásolója, de a közélet tisz­títására aligha használhatók a minden csapból folyó félrevezetések.

A tájékoztatás hangneme, valóságtartalmának tor­zítása is alkalmas a közélet szennyezésére.

Újságírókat vontak perbe közérdekűnek tekintett „tit­kos” adatok nyilvánosságra hozataláért (Kriminális szerkesztője, VIP hitel lista megjelentetői). Nemkívá­natosnak tekintettek egy országos napilapot egy párt- kongresszuson. Pártvezérek egyes rádió és TV adókat és adásokat elfogultnak minősítettek. Nem ritka a köz­érdekű információk jogellenes eltitkolása. A korábbi kormányok üléseiről nem derült ki, hogy a döntések milyen alapon (szavazással vagy más módon) szü­lettek. Az egyes kormánytagok menesztésének indokai gyakran nem voltak őszinték. A jelenlegi kormány üléseiről (állítólag) nem készül sem emlékeztető, sem feljegyzés, bár az adatvédelmi biztos ezt javasolta. Az összefoglalókat viszont öt évre titkosították. Ha az aktuális és korábbi miniszterelnökök vagy miniszterek találkozója után az egyik fél arról beszél, hogy mit rontott el a másik, amit neki kell javítani, akkor valódit állít, de nem az igazat mondja.

A nyilvánosság (képesség) fontos eleme a hozzá­férhetőség. Vonatkozik az adatok, információk közzé­tételére, elérhetőségére, de ide kell érteni a közsze­replők személyes elérhetőségét. A nyilvánosságra szánt adatok, iratok terjedelme, tartalma korlátozott, a titkosítási rendeletek és belső szabályok szövevénye kiismerhetetlen.

Az olajügyek néven elhíresült kiemelkedő méretű adó­csalási bűntetteket vizsgáló nyomozás egyik következ­ménye, hogy a nyomozati anyagokat sok évtizedre tit­kosították. Hasonló sorsra jutott egyes rendőrségi ve­zetőkkel kapcsolatos vizsgálat dokumentációja is. A titkosításoknak hivatali indoklása sem volt, ami továb­bi sejtéseket valószínűsített. A közvélekedés szerint ezekre azért került sor, mert jelentős és aktív közéleti személyekre nézve elmarasztaló adatokat tartalmaz­tak. Természetesen a gyanú a cselekmények idején hi­vatalban lévő személyekre terelődött.

A sajtó gyakran előre gyártott (írt) tájékoztatót kap és nem a kérdéseire igényelt választ. Ahol a fogadó­órákra sorszámot kell kérni, a nyilvános meghallga­tásokon a beépített kérdezők kiszorítják a többieket, a titkárnők elhárítják az érkezőket, az ügyfélszolgálatok ügyintézés helyett papírok továbbítását vállalják, a hatóság írásbeliséget követel meg (bikkfanyelven), ott a közszereplő hozzáférhetetlen. A rossz értelemben alkalmazott hivatali rend, a bürokrácia olyan mint a köd a közlekedésben: nem lehet benne haladni, csak botorkálni. A háttereket felderíteni vágyó, tényfeltáró újságírókat gyakran megfenyegették, illetve meghur­colták. A közszereplők a sajtóban közölt információkra ellencikkekkel és ügyészségi, bírósági eljárásokkal vá­laszolnak.

Megbízhatóság

A közéleti tisztaság megerősítésének harmadik ele­me a fair play, maga a tisztességes viselkedés. Ez alatt az olyan erkölcsi normák érvényesülését lehet érteni, mint hitelesség, az adott szó becsülete, igazságosság, megbízhatóság és felelősségvállalás. Ide tartozik a so­kat hivatkozott protestáns (döntően puritán) etika kö­vetése is. Ezekkel szemben a hazai közéletet igen sok, ellenkező előjelű jelzővel is lehet illetni.

Ilyen pl. a többségi elvű akaratérvényesítés a köz- megegyezés helyett. Az akár milyen csekély többségű erők rendszeresen visszautasítják ellenzékük legneme­sebb szándékait is csak azért, mert az nem tőlük ered. A jogi értelemben kielégítő, csekély többséggel elfo­gadott határozatokat a közvélekedés hatalommal való visszaélésnek ítéli, mert igényli a szélesebb közmeg­egyezést. A túlnyomó többség az, amely erkölcsileg hitelesít, jogilag is legitimál – mint ahogy ezt teszik a kétharmados törvények is.¹¹

Miként az üzleti világban, ügy a közéletben is dúl a gátlástalanság, azaz a gazdasági (és politikai) haszon érdekében a rendelkezésre álló lehetőségek nyakló nélküli kihasználása.

11 A többség dönt – mondja a szólás. Ez csak igen egyszerű esetekre igaz, a közéletre csak úgy érvényes, hogy a „túlnyomó többség döntsön”. Az éppencsak többség ugyanis azt jelenti, hogy egy majd olyan méretű „vesz­tes” fél is szerepel, akinek a véleménye vagy érdekei sérülnek. Ezekből lesz az ellenzék (ha még nem azok). Az is megtörtént, hogy a kisebbséget a vezető politikusok (minden mérés nélkül) elnevezték törpe kisebbségnek, ezzel is érzékeltetve, hogy szavuk súlyát a meghatározó többség véleményeként jegyzik.

Az utóbbi négy kormányzat a hatalom megszerzését követően nemcsak a politikai kulcspozíciókba, de minden elérhető helyre a saját klientúráját ültette. Jel­lemző, hogy gazdasági vezetőket nyíltan politikai ala­pon neveznek ki. A BKV, az APV, az MFB és más üzleti szervezetek igazgatóságába pártkvóták szerint delegáltak tagokat. Ezek a beosztások, megbízások a munka és felelősség nélküli jövedelemszerzés lehető­ségét jelentették az érintetteknek. Az utóbbi időben ilyennek tekinthető a civil szervezetek részére adomá­nyozott ingatlanok elosztása, ahol a hatalomhoz közel­állók indokkal és indok nélkül is kaptak, esetenként ki­szorítva az érdemeseket is. Hasonló módon gátlás­talanságról tanúskodnak azok az összeállítások, ame­lyek a kormánykoalíció vezette önkormányzatok je­lentős támogatási túlsúlyát mutatják. Kirívó példája ennek a főváros fejlesztési céljainak elszabotálása, melyek kapcsán még olyan kijelentés is elhangzott, hogy a kérdésben a bírósági állásponttól függetlenül fog (a kormány) eljárni.

A cinizmus¹² a közszereplők megnyilvánulásai¹³ esetében morálisan elfogadhatatlan. Elsősorban politi­kusoknál tapasztalható olyan cinizmus, amelyben saját (párt) érdekeiket kizárólagosnak, sőt nemzeti, de akár az emberiség összérdekének is minősítik. Ennek lát­ványos jele az, ha egy politikai szónok ellenfeleit arra szólítja fel, hogy csatlakozzanak az általa képviseltek­hez, mert az az egyedüli helyes út. A legcsekélyebb politikai és történelmi ismeretekkel rendelkezők is tudhatják, hogy a társadalomban nincs „one best way”.

A fair play szabályok közt lehet említeni a példamutatás közéletet befolyásoló hatását. A közszereplők és közintézmények eljárásai mintát jelentenek, elvileg követésre méltóak.

12 A cinizmus többféle értelmezése közül elsősorban arra utalunk, a mely szerint a cinikusok azok, akik az egyéni érdekeiket a közösségi érdekek elé helyezik.

13 Megjegyezhető, hogy közszereplőknek nincs magánéle­te, avagy magyar pamflet kifejezéssel: irodalmi munkás­sága. Minden, ami nyilvánosságra kerül az közügy, mert kapcsolódik az érintett személyiséghez. Véleményünk szerint a tisztességtelenséget nem lehet azzal indokolni, hogy azt elkövetője „magánemberként” tette.

Az Antall-kormány több tagját is megszólták azért, mert a közérdekű bejelentésekre nem reagáltak. A Horn-kormány első privatizációs miniszterét fel kellett menteni, mert egy korrupciósnak tekintett ügy mellett kiállt. Az olyan megnyilvánulások, mint pl. amikor a miniszterelnök nem megy el egy parlamenti vizsgáló­bizottsági meghallgatásra igen rossz példát sugallnak.

A kormányzati szervek tevékenysége nyomán fel­tárt, esetenként igen nagy értékű visszaélések, pazarlá­sok elveszik a szigorú számadás erkölcsi alapját az ál­lampolgárok és a vállalkozók ügyeinek megítéléséhez.

A legmagasabb közméltóságok lakásait, irodáit, a kor­mányzati hivatalok székhelyeit sok százmilliós költ­ségvetésekkel rendszeresen átépítgetik, felújítják, köl­töztetik stb. A közvélekedés szerint ezek gyakran egyéni szeszélyek mentén elpazarolt források (akár­csak festmények szétlövögetése).

Ezek a példák nevetségessé, a közélet megcsúfo­lásává teszik azokat az érveket, amelyekkel arra méltó szervezetektől (kórházak, iskolák, kulturális intézmé­nyek stb.) az előbb említett összegek töredékét is meg­tagadják. A példamutatás erejét a közszereplők önmér­séklete, önkontrollja és környezetük visszatartó hatása javíthatná. Ha azonban pl. a családtagok is dinaszti­kusán akarnak beépülni a hatalomba, akkor azt nem önmérséklő példamutatásnak, hanem a közszolgálat megcsúfolásának nevezhetjük.

Felelősség¹⁴

A közéleti tisztaság értékelésének negyedik eleme a felelősségvállalás. Közszereplők esetében a felelősség a társadalom (választók) felé való – elfogadható, sőt elfogadásra kötelezett – válaszadási, elszámolási kö­telezettséget jelent. Eredhet a beosztásból, a szakis­meretből, a helyzetből, jogi előírásokból, de akár a lel­kiismeretből is. A felelősség lehet anyagi, büntetőjogi, erkölcsi, politikai természetű. Ez alatt lehet érteni az önértékelési képességet, a feletteseknek való engedel­messég és lojalitás határait is. A tiszta közéletet az jel­lemzi, hogy erőteljesen érvényesül a felelősség vise­lése, sőt ennek következményei is vannak. A felelős­ség tehát sokkal szélesebb, mint egy jogintézmény vagy lelkiismereti probléma.

A felelősség felismerése és vállalása nemcsak szi­lárd jellemet, hanem hatalmi és kormányzati maga­tartást is jelent.

A mindenkori kormánypártok az esetek döntő több­ségében a kormányt bíráló parlamenti interpellációkra adott válaszokat elfogadták. Tették ezt arra való tekin­tet nélkül, hogy az észrevételezés indokolt volt vagy sem. Ez a felelősség nyílt, legitimált elutasítását is je­lenti. Ha a miniszterelnök kijelenti, hogy egyik koa­líciós partnerének miniszteri bársonyszékekig tartó tisztogatása „pártbelügy”, és nem tartozik felelősségi körébe (beleértve magas funkciójú közhivatalnokok, koalíciós képviselők letartóztatását, vádolását), akkor a felelősség alól bújik ki. Ebbe a körbe lehet sorolni (a sajtó által találóan párt és kormány közelinek becézett) személyek és vállalkozások visszásságait, amelyekkel kapcsolatban a felelősség vállalása helyett sokszor a (nem szemlesütve, hanem látszólag öntudatosan, való­jában orcátlanul égnek emelt fejjel) közvéleményt semmibe vevő hallgatást tapasztalni. A felelősség el­hárításának ismert politikusi szófordulata úgy hang­zik, hogy „mindent megtettünk”. Ezt az elmúlt évtized valamennyi árvize kapcsán az éppen hatalmon lévő kormány így fogalmazta meg. Ugyanakkor közismert, hogy az árvízi károk elhárítására fordított összegeknek csak töredékét szokták volt árvíz megelőzésére fordí­tani.

A koalíciós kormányzás mértékadó pártjainak kap­csolatát a meg- és letagadott választási ígéretek és szö­vetségek jellemzik. A koalíciók felbomlása után a pártok többnyire egymás szemére vetették partnerük csalárdságát. Emögött a felelősség-áthárítási törekvés jól azonosítható.

Érinthetetlennek tűnők kasztja alakult ki, akik a közéletből egy-egy botrány után nemhogy nem tűnnek el, de újabb és újabb aranybányáknak számító funk­ciókba kerülnek. A közvélekedés ennek nyomán pon­tosan tudja, hogy mely személyek nevével fémjelzett ügyletek milyen sikerrel számíthatnak közpénzekre, közmegrendelésekre. Ez nem egészséges lobbi ered­ménye, hanem olyan összefonódás, a hatalom erkölcsi korrumpálódása, ami a felelősség elkenésének egyik módszere.

Az egyik első kormányzati gépkocsi-beszerzési ten­dert a szakma megvádolta, hogy a kiírásnak csak egyetlen (nyilván bennfentes) márka tud eleget tenni. A privatizáció története gazdag az olyan példákban, amikor az értékesítési pályázatot zártkörűen, meghívá­sosán írták ki és nyertese előre borítékolható volt. 1998-2002 között a Happy End Kft. sokszorta na­gyobb eséllyel indulhatott egy kormányzati imázs pá­lyázaton, mint bármelyik világcég akár ingyenes presztízs ajánlatával.

Intézményi megoldások

A tiszta közélet megítélésének utolsó szempontja azokhoz az intézményekhez, intézményesülésekhez kapcsolódik, amelyek befolyással lehetnek rá. Négy intézményi problémát említünk. Ilyenek:

• a politikai berendezkedés,
• az igazságszolgáltatás,
• a jogrend, és
• azok a szervezetek, amelyek közéleti problémák kezelésére hivatottak.

Ha a felsorolt sorrendben tekintjük át a hazai hely­zetet, egyre kevésbé megfelelő állapotokat találunk a közélet tisztaságának megóvása tekintetében.

A politikai berendezkedéssel elvileg nincs prob­léma, az alapelvek, megoldások éppenséggel alkalmasak a tiszta közélet megteremtésére. A demokratikus államrend, a piacgazdaság, a szabadságelvek érvénye­sülése jó kereteket adnak a tiszta közélet megvalósí­tásához. Egyes esetekben – pl. utaltunk a konszenzu­sos döntéshozatal hiányára – a gyakorlati megoldások ugyan nem kielégítelek, de a rendszer maga alkalmas a közéleti tisztaság megvalósítására. Egyes jó megoldá­sok, pl. a tolerancia segíthetne ezeken a szabályozási problémákon is. Csak választási kampánybeszédekben tapasztaljuk azt a politikai igyekezetei, amely a tole­ranciára buzdítana.
Az igazságszolgáltatás gépezete a közérdek kép­viseletére általában megfelelő, bár működése lassú, bürokratikus.

2002 elején az igazságszolgáltatási gépezet egyes sze­replői – ügyészek, ügyvédek – megfogalmazták, hogy veszélyben van az igazságszolgáltatás függetlensége.

Jellegzetes igazságszolgáltatási gond, hogy a törvé­nyek szelleme vitás esetekben nem nagyon tud a törvé­nyek betűje fölé kerekedni, gyakran a formai problé­mák mellett háttérbe szorulnak az érdemiek. A jogi csűrés-csavarás hatására az igazságszolgáltatás egyes szintjein egymástól jelentősen eltérő ítéletek születhet­nek, amelyek a jogbiztonságot kétségessé teszik.

Arról, hogy a Legfelsőbb Bíróság mikor tért el jelentő­sen az alsóbb bíróságok határozataitól a sajtóban gyűj­temények jelentek meg. Nyilván az igazságszolgál­tatás iránti bizalmat rendíti meg, ha ugyan elismerik pl. a főváros által kötött metró beruházási szerződés érvényességét, de ennek alapján a kormányt még sem kötelezik fizetésre, merthogy a költségvetési törvény (ami ugyancsak jogforrás) ezt nem tartalmazza. Ez a prókátori gondolkodás a közvélekedésben a fából vas­karika példázatát ébreszti. Jogtudósok közt vita folyik arról, hogy az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bí­róság mennyire képes a jogi közélet tisztaságát fe­lügyelni.

Valószínű, hogy a közéleti szereplők sokkal gyak­rabban támaszkodnak az igazságszolgáltatás gépeze­tére, mint ahogy az normális lehetne«.Az, hogy közsze­replők igen sokszor feljelentgetik egymást vagy „is­meretlen tetteseket” egyrészt az intolerancia jele. Más­oldalról arról is szó lehet, hogy erkölcsi kérdésekben akarnak jogi elégtételt kapni, ami a négyszögletű kerék feltalálását igényelné.

Még kevésbé lehetünk elégedettek a közélet tiszta­ságát támogató jogrenddel és annak érvényesülésével, a jogállamisággal. Még a legfelsőbb intézmények is gyakorta jogsértőek.

Az Alkotmánybíróság nem költözött törvényben kije­lölt székhelyére. Az Országgyűlés az Alkotmánybí­róság döntése ellenére is fenntartja a megengedettnél kisebb létszámú MIÉP-frakciót. Az ítélőtáblák, dacára a törvényi előírásoknak nem léptek működésbe.

Minden összetételű országgyűlés jóváhagyott olyan törvényeket, amelyeket az Alkotmánybíróság módo­sított vagy tiltott. Megemlíthető a csonka média kura­tóriumok ügye, amelyik a kétséges jogértelmezés mel­lett a politikai többség erőszakos akciója. Az Ország- gyűlés elnöke nyilvánosan semmibe vette a Legfőbb Ügyész azon megállapítását, mely szerint a Magyar Televízió Közalapítvány kuratóriumának elnökségét törvénysértő módon alakították meg.

Úgy tűnik, az egész hazai jogrendszert és jogalkal­mazást érdemes átszűrni (egyben egyszerűsíteni) olyan közelítésben, hogy mennyire felelnek meg a tiszta közélet követelményeinek. Ezen belül különösen kényes a parlament által nem kezelt alacsonyabb rendű jogszabályok és végrehajtási rendelkezések ügye.

Ezek gyengeségére példa a fővárosi közigazgatási hi­vatal volt vezetőjének (arrogáns) gyakorlata, amely a külföldiek lakásvásárlásának korlátozását gyakorlattá tette, és amely jogi eszközökkel ma szinte nem is ke­zelhető. Mindez abból a hibából származik, hogy probléma esetén fellebbvitel helyett újbóli, de ugyan­olyan szintű eljárásra kerül sor, tehát nincs más fó­rumnak felülbírálati esélye. Közismert a mintegy tíz éve működő APÜSZ (az adóhivatal „üldözöttéinek” szövetsége) sziszifuszi ténykedése, amely az adóható­ság ellenőrizetlen „szabálygyártó” munkáját (is) kifo­gásolja. A büntető és a polgári törvénykönyv az évti­zedek óta folyamatosan végrehajtott módosítások nyo­mán inkonzisztens és átláthatatlanul kusza elemeket takar.

Leggyengébb a helyzet a szervezeti megoldások működtetésében. Mindenekelőtt kijelenthető, hogy a civil szervezetek befolyása sokkal szerényebb a közéletre, mint amilyen indokolható az lenne. Ez a társa­dalmi kontroll gyengeségét jelenti.

A Nemzeti Színház építészét a saját kamarája kizárja, de ennek semmi hatása nincs az állami építtetőre, sőt kitüntetést adnak munkájáért. Sem az orvosszakmai, sem a betegszervezetek nem vehetnek részt a gyógy­szerárak kialakításának még a javaslattételi testüle­tében sem. A filmszakma minden fóruma fellázadt az állami források akarnok elosztásának módszere ellen. A politikailag is megosztott cigány érdekvédelmi és érdekképviseleti szervek a deklarált jószándék mellett sem képesek érdemi problémakezelést (pozitív disz­kriminálást) kicsikarni. A kereskedelmi és iparkama­rák minden harcuk ellenére elveszítették jogosultsá­gaik egy részét.

A nem kormányzati szervezetek lebecsülése a poli­tika sajátja, mondhatni szerves eleme. A civil szféra ugyanis a hatalom részese kellene, hogy legyen, de ezt a féltékeny hatalom nem viseli el. A civil szervezetek gyenge lehetőségei kapcsolódnak a pártok (erőviszo­nyainak) túlhangsúlyozásához. Egyes, a közéleti tisz­taságot jelentősen befolyásoló intézmények igazgató­ságába, mint pl. állami tulajdonú vagy befolyásolású részvénytársaságok, a politikai pártok – nyíltan vagy suba alatt – delegálnak képviselőket. Ez a gyakorlat ugyan tetszik a pártoknak, de mégsem megfelelő.

A politikai és civil szereplők jelenléte nem az intéz­ményi irányításban, hanem az ellenőrzésben kell, hogy erős és aktív, akár megkerülhetetlen legyen. Ilyen cé­lokat szolgálhat egy kétkamarás parlament felsőháza (szenátusa) is, amely nem törvényhozó, hanem azt ellenőrző és vizsgálatokat folytató szerepet tölthet be. A társadalmi szereplők vélemény-alkotásának és ezek figyelembe vételének a módszerei elég hézagosak.

Érdemes szóvá tenni, hogy néhány intézmény, szer­vezet jó rálátással rendelkezik a közélet tisztaságára. Ilyen pl. az ombudsmanok hivatala vagy az Állami Számvevőszék. Mindkettőre az a jellemző, hogy meg­állapításaiknak következménye esetleges, akár a pusz­tába is kiálthatnak. Más, a közéletet befolyásoló intéz­mények, mint a Közbeszerzési Tanács, a Versenyta­nács stb. rendelkeznek ugyan hatáskörökkel, de ezek gyakorlásakor erkölcsi megfontolásokat csak igen kor­látozottan vehetnek figyelembe.

Nagyon hiányosak a közélet tisztaságát felügyelő etikai intézmények. Ilyenek lehetnének a pártok belső etikai rendszerei, de ezek inkább védik a pártérdeke­ket. Igazi szankciókat csak a kirívó tagok ellen alkal­maznak, de ebben sokkal erősebb a pártérdekek sze­rinti minősítés, mint a közszereplés értékelése.¹⁷Morális értékeket is képviselnek az érdekvédelmi és szak­mai szervezetek, de súlyuk igen gyakran elenyésző még az őket érintő kérdésekben is. A köztisztviselők és közalkalmazottak etikus magatartását elemző, értéke­lő, esetleg befolyásoló megoldások gyengék.

17 A legutóbbi időkben a Független Kisgazda és Polgári Párt alkalmazott személyi felelősségre vonásokat (kizárá­sokat) egyes tagjaival szemben, de ezek sokkal inkább a pártelnökhöz való hűség minősítését szolgálták, mintsem a valóságos közéleti szerep erkölcsi megítélését.

A köztisztviselői vizsga anyaga többnyire jogszabály alapú, magatartási normákat alig tartalmaz és nem ellenőriz. A köztisztviselők etikai kódexe nagyon gyenge szankcionálási lehetőségeket tartalmaz. Sok­kal inkább alkalmas valamely vezetői szándék erkölcsi „indoklására”, mintsem a köztisztviselők morális út­mutatására. A különböző törekvések az életpálya mo­dellek kialakítására (katonaság, rendőrség, pedagó­gusok, orvosok, közalkalmazottak stb.) lényegében csak formális etikai követelményeket támasztanak (a vétségeket szankcionálják).

A közintézményeknek nincs társadalmi megfelelő­ségi¹⁸ auditálása. Magánszemélyeknél a nemzetbiz­tonsági vizsgálat, az összeférhetetlenségi és vagyon­nyilatkozat csak érintőlegesen alkalmasak a tisztake- zűség biztosítására.

Lehetőségek a közéleti tisztaság erősítésére

Összefoglalóan a hazai közélet tisztaságát messze nem tartjuk kielégítőnek. Már a fenti elemzésben is tettünk részben utalásokat arra, hogy miként javítható a helyzet. Az alábbiakban összefoglaljuk, milyen lépé­seket tartunk indokoltnak azért, hogy tisztább közéle­tünk legyen:

1. Politikai akarat és közmegegyezés, ennek nyomán felhatalmazás és források szükségesek a közélet tisztítását megvalósító (várhatóan több éves) prog­ram kidolgozására, megindítására, menedzselésére és ellenőrzésére.
2. Tisztázni kell, hogy milyen jellemzők alapján érté­kelhető a közélet tisztasága, ezek mérését megszer­vezni, ennek alapján a közállapotokat, egyes intéz­ményeket, eseményeket és akár személyeket is minősíteni (auditálni). Ezt a „mérést” be lehet il­leszteni a gazdasági, megelégedettségi, bizalmi, konjunktúra és más állapotokat jelző rendszerek sorába (akárcsak a mért korrupciós indexeket is).
3. Szükség van a közélet tisztaságára jelentős befo­lyással rendelkező események egyenkénti, szakér­tői szintű és nyilvános értékelésére.
4. Indokolt a jogrendszer általános felülvizsgálata a közéleti tisztaság védelmének nagyítóján keresztül.Ezen belül programcsomagok kialakítása javasol­ható (mert egyben túl nagy falat), mint pl. korrup­ció ellenes lépések, közigazgatás eljárásainak sza­bályozása a közigazgatási reformok keretében, a közbeszerzési és más közpénzekkel összefüggő kiadási és elszámolási gyakorlat újragondolása, költségvetési intézmények elszámolásainak értéke­lése, ombudsmani és számvevőszéki ajánlások rea­lizálása stb.
5. Erkölcsi követelmények kodifikálása, a közéletre hatást gyakorló szervezetek és személyek alávetése felelősségi, példamutatási és más fair play kötel­meknek (pl. hivatali eskütétel keretét meghaladó módon oktatással, képzéssel, tréningekkel, beszá­moltatással, tanácsadással is támogatva). A moráli­san nem kielégítő magatartásra is szankciókat kell alkalmazni, akár a jogsértésekre.
6. A nyilvánosság (média) közerkölcsöket megsértő eseteket feltáró és a jó példákat népszerűsítő tevé­kenységének elismerése, támogatása nélkülözhetet­len.
7. Civil, társadalmi szervezetek, szakértők intenzív bevonása a közéleti hatású cselekedetek elemzé­sébe, ellenőrzésébe. Fel kell őket jogosítani beavat­kozásra, hatáskört kell adni megállapításaik nyilvá­nosságra hozatalához.
8. Célszerű átvenni más országoktól, az Európai Uniótól mindazokat a meghonosodott gyakorlato­kat, eljárásokat, amelyekkel ott már eredmé­nyesebben szembeszálltak a közéleti fertőzésekkel
9. Elengedhetetlen az erkölcsi normák általános meg­ismertetése, az erkölcsoktatás beépítése, és meg­erősítése a közoktatásban, az egyházak és érintett egyéb szervezetek ilyen tevékenységének támoga­tása, elismerése.

A javaslatokból látható, hogy a közélet kitisztítása i hosszú időt és elszántságot igényel. Választási kampányfogásként csak óvatosan javasolt ezzel politizálni, gyors sikerre nincs esély.

A tisztaság a háziasszonyok büszkesége, a házi­gazda méltósága. A vállalati vezetők tudják, hogy – miért, miért nem – tiszta, rendes környezetben jobbak a teljesítmények. A közélet tisztasága olyan, mint a közlekedésben a jó látási és útviszonyok. Ködben és jeges úton is lehet vezetni, de sokkal több a baleset. A közéleti karambolok is elkerülhetők, ha a vezetési stí­lust nem vérmérsékletünkhöz, hanem a közvélekedéshez is igazítjuk. Nem elég a hatékony kormány, kell sok jó autó, jó utak, fegyelmezett közlekedők is. Akkor lesz kevesebb baleset.

14 A felelősség szó a magyarban és sok más nyelvben is a felelni, válaszolni szavakból ered. Ez azt sugallja, hogy a felelős kötelezett azoknak elfogadható választ adni, akikkel szemben felelős. Közéleti szereplők esetében ez az egész társadalom, a széles nyilvánosság.

18 A társadalmi megfelelőséget az üzleti életben – a köz­élettel szemben – jól meg lehet határozni. Ennek alapja az üzleti tevékenység során érintettekre (szaknyelven stakeholderek) gyakorolt hatások mérlegelése. Ilyenek pl. a vevőkkel, fogyasztókkal kapcsolatos magatartás, amit a vevői elégedettséggel mérhetnek és a minőségi rendszerek alkalmazásával támogathatnak. Az alkalma­zottakra gyakorolt hatásokat az alkalmazotti elégedettség méréssel lehet megállapítani és az emberi erőforrás gazdálkodás (HRM) módszereit lehet segítségül hívni. A tulajdonosok befektetéseik értékén mérik az üzleti tevé­kenység hatásait, amit a tőzsde közvetít. A jövőért érzett felelősséget a környezettudatos vezetési rendszerek al­kalmazása (auditálása) testesíti meg. A jogszerűség, törvényesség felügyeletét az igazságszolgáltatás gépezete biztosítja. Az erkölcsi normákat etikai kódexek és kapcsolódó intézmények képviselik. Mindezek – és más megoldások – nyomán a vállalatok társadalmi meg­felelése mérhető. Ugyanez a közéletre még nem mond­ható el, bár ez a cikk is erre tesz kísérletet.

19 Először hat éve tettünk kísérletet arra, hogy a közéleti fer­tőzések területén, a korrupcióval összefüggésben megfo­galmazzuk a jobbító szándékú tennivalókat 10% – Nép- szabadság, 1996. okt. 7.

20 Utalunk itt a cikk elején említett brit példára, amelyben körülírták a miniszterelnök és a miniszterek elvárt maga­tartását. Ezek olyan súlyúak, hogy megszegésük ugyan úgy a tisztségből való elmozdítással járhat, mintha tör­vényt sértettek volna meg.